Mikor kézzel születünk,

agyag lévén folyt levünk

S idomtalan mintakép

jelzi utunk mely oly szép

trónja

boltja,

szült embert múlt világra

hol mező – földje oly gyatra,

műveletlen ugar boglya,

szántatlan sor tanúja,

ujjal

szúrja,

majd szemet szájra hányva,

hogy új szavakat látva,

gondolat, mi tüdő pára,

miért ad kezet pusztultra.

Beszélt bűnt, és torlását,

kínoknak csínját-bínját,

s hamut szórva vegyíti

vele vérrel öblösíti,

korbács

bogáncs,

marna porba húst tép ki,

erőt kézből korbács szórja ki,

lát, gyáva tenyér lapogat

s gyógy- maszlagra hívogat

korbács

tolmács

bírája ítéltető kezeknek,

ómenje reszkető térdeknek.