Jelenések II.

Mikor búsult rá a hajnal

bokrosodott éjjelemre,

napfény koszolt hamvaival,

álomtól lucskos szememre.

Mert úgy, nem lehet fáradttal

nyugodni, mese betűkre,

és játszani írt álmokkal,

mi e éjjelt tette tönkre,

mert zavar a dal,

éberre vagdal,

minden szelleme.

Bazára vén lovagoknak,

kofa könyv, akkori szemle,

hőstett, kard, levágott nyakak,

históriái nyűgözne le.

Ám ki durva kéreg talpak

hegyén halkan lépegetne,

summa cum laude

dalába kapnak,

hát ilyet ki tenne?

Így egyedül csak borzongás,

várta jöttek végezetét,

kínálóját szolga tartás,

szolgálja fel nepenthe ként.

El bújnék én sírás- rívás

elől, hogy csak nappali fényt,

monoton kattanás,

megfontolt kapcsolás,

űzi tova ezt a lényt.

Csoszogása nem csitult csak,

mormolt lépte esztelen kínt.

„Tán halott már? Vagy csak úgy vak,

s fordul falnak lanyhán megint?

Vagy ördög vagy te, sátáni bak,

vagy angyal, ki Úrnak legyint?

Tudom! Így vacognak,

lelkek, kik bolyongnak!

Az vagy hát egy Lidérc!

S mivoltnak koppanása,

ébreszt fel, felismerésre,

„Az nem szellem csak a mása,

múltnak mit tán sohase

nyelnék újra mi sárosa

e lényem Ó létezése.

Megfognálak, s mossa

át a sors tusa,

patyolat gúny szere.

Hideg vár a szőrös tarkó,

dagad rajta haj és pír.

Rém ragad, ázott barkón,

s ráncigál az gaz, ahogy bír.

Torzul idomom szörny arcon,

maszkja Busó, föld és sír,

aszalt, pór, szemgolyón,

vicsor lesz rútult trón,

dogma arc mit leír.

De mint tükrök torz puszta

 síkja, szép alföld, rónaság,

délibábja nem despota,

csak az rút igazság.

Nevető értelmi kurta,

múlt idéző halott világ.

Az a veszett buta,

mimikáim sánta,

füllentett bűnös vágy.

E szajha neve az enyém,

„Kurtizánok Hím Koldusa”

kéregetne csak úgy mint én,

s jutalomként buja busa

kéjt szolgálna, a jatt helyén.

De pofont mint juttatást

arcára hajtom én,

S iszkoljon akár mén,

e félő üdvrivalgás.