Jelenések I.

Szürke test a viharban

búcsúra rántja kezét,

és a szó ha felvillan,

pillantás lesz hunyt szemén.

Délceg tűnő homályban

salak sercen cipőjén,

vagy egy szív az mi dobban,

s tovább áll sziluettjén.

„Ki volt vajon, ismerős?

Dünnyögő hű rokon,

vagy régen holt koros ős?

Perdült nyelv tikkadt tarkón?

Halott lélek tehetős

 fészkén, ülve s ág boton

játszva, grimasz szellem őrs?

Ki ülsz te homály trónon?”

Nem válaszolt. Kaméleon

gyolcsa bujdos bőre alatt,

de úgy serceg s csak hallom

fogom zaját, dúvadat.

De megtorpant unt folyton,

nem hajtott el gyúlt fogat,

s vissza nézett monoton.

Fényére szemem guvadt.

„Szóljon szád hisztéria,

ópium búcsúd nem mámor,

éberség az kelt fia,

kíváncsiság fórt és forr.”

Szürke test volt viharban

bár maradt volna távol,

rémület folyt, untalan,

„takarodj el te átok!”