Az Öt Cimbora 

Öt barátom nyerítése,
hahotát beszél vén bohóc
ám igaz talán, az se
víg pedig, az öt kis kanóc,
én vagyok a szemérmese
arcra csúszott, merő árboc
vagy tat, matt az értelemnek,
műveltségnek, gyúlt gennyes góc.

Öt barátom közt az egyik
vicsorít, vak botos félelem
kilátásban ő a szebbik,
a rossztól félő kényelem,
ágyát gúnyosan megvetik,
lenézik, vak értelem,
igazság, mi ítélkezik,
a gyalázatos négyesen

Igazfélelem gyolcsával,
hinti hűtlen cimboráját,
mert igazság gazsággal,
áraulást e vén mágiát
használ. És csak amúgy vagdal
szót egymásnak, négyes barát
arcába, és ím arcátlan,
meggyőzi hazug fintorát.

A hármas teste gyönyörűség,
érintéssel bizonygatnám,
gyönyörrel merednék, az ég
lángolnék, végleg leszúrnám,
de ő nem halna ez nem vég,
csak genezis forró combján,
így örvendném mennyeiség
minden áldott szirén dalát.

De nem hallja imám ˝Gyűlölet
dogma!˝ így illet, titulál,
Gráciám csak egy életet
tegyél tönkre és szimuláld,
azt a lelkes szerelmet,
és porhüvelyem gyújtsad rám,
így nézd szemeddel szememet,
tagadj, hazudj, és gyilkoljál.

Történelem dédelgette
ráncok, íme a bölcs barát,
ráhallgatnék, mi előtte
meg történt már ˝végzet˝ gyanánt,
hisz ő tudja hogy törölte
könnytől csatakos arcát,
Tan ként tudja, nem kerülte
rosszat mi jó, csábítását.

Dédelget a gyűlöletem
szánalomra lapogatja,
gyenge arcom, vétlen fejem,
ajándékot adó, mint Trója
falója, cseles szemtelen
módon, pengét nyakba hajtja,
az enyémbe egyik egyénem
egy fő, utolsó cimbora.