A rongybaba

megfáradt kéz fércel posztót

remegve gyúr vattát bele

ad neki kezet, és orrot

gombbal lát világot szeme.

Ajkat hímez min lehelet,

életet fúj, és lop el minden

éteri lélek kegyelmet,

mit szóra vált szőtt tüdőben.

Lelke lobbant meggyúlt lángot

e láng kalimpál dobbanást,

szívbe szomort boldogságot

életet ád, s úgy csalódást.

Minden kezdő lépésében

csodálatnak apró fénye

áldoz tudást bölcsességet,

s múltat boldog tévedésbe.

Ám anyai mancs csúfosan,

undorodva taszítja el

mert mi rútul, foltosan,

jött világra úgy nem kell.

Keservesen sírva- ríva

veti rongy babánk kis testét,

és csatorna hűs szájára,

bízza rá otthon melegét.

Végtermékek közt tengődve

tipor donga, fércelt lába

minden órát, eltűnődve,

tán hogy rohanhatna halálba.

Felkelt hát világra vágyva,

külvilágért esedezve,

csatornából úgy kimászna,

sütkérezne a napfényben.

Átvágott hát vízen mocskon,

felgyúlt benne szíve, lelke,

kötelezve, hogy át vágjon

aknán, síkság, dombság szerelme.

Élvezte hát, hogy a lát-fény,

befogadja rút mivoltját,

simogatja mint minden lényt

élvezi angyal mosolyát.

Szárnyán ülve úgy takarja

 mint bölcsőben a csecsemőt,

s lassacskán álomra hajtja

e álmosságtól szendergőt.

Dadája lassan haldoklik

sírja lesz így a horizont

és az ég, gyászba múlik,

hold sírdogál halotti tort.

De holdleplétől didereg

ébredezik rossz dunyhától,

gomb szeméből álom pereg,

riadtan orrol valótól.

És tejek útján csúszkálva

Sziriusz vezérli úton,

lejárt lába zihálgatva

hőt kísérti szövet tarkón.

Posta résből fény szökdösik,

sötétségben nyílt fáklya

látja gazda leselkedik

játék lesz ő szegény pára.