Immár szorgos a gyűlt magány,

és markom nékik adósa,

mert kupacra felkölt hiány,

évről- évre áld meg busa

rám ártalmas gyilok járvány,

mely groteszk mód lappangása

kövön fent koholmány,

nékem vég adomány,

a halál koldusa.

Adj erőt hogy, cikázhasson,

szánalmas vörös toll tusa,

úgy kimetszeném bánatom,

mely rózsa kelme poszt- húsa,

mert nincs kinek átadhatom,

hát legyen a végem jussa,

szívem kelt maszlagon

könyörögve adom,

a halál koldusa.

Uram, Lidérc, fogad éhes,

ajkad kósza csont tumultusa,

félelmetes ahogy éles.

De téged, kéj lába fussa

végig, délceg méteres

gerinced, a sors torzsa

a sötétség leples

bőre mely oly nemes,

halálnak trónusa,

én csak tartom lábad szárát,

de az nem bú akcentusa,

örülök én mindennek hát,

miért lenne sírás passzusa

hangom, mi lám csak is ódát,

zengek létnek adjunktusa!

Áldom, végem óráját,

annak pillanatát,

én, halálnak koldusa.