Holt tündér ( Ars Poetica ) 

Őszbe fagyott sárga lankákon

akác erdő szerelmes táncot

járva, borul párjára, s vadon

násza váltja mosolyra fagyott

arcot, részeges búbánatot.

Ujjaim hegyén pipa mocsok,

égbe tartva úgy maszatolok

hogy, hol tisztán maradt ott csillagok

hol lomb pucolta, hold ragyog.

Magamra szánva így szorongok.

Lám tündér lassan ficánkolón,

szelét érzem pór testének,

szele torka orkán, korholón

megmoccannak ágak növények,

kisodródik belőlem, gond s rút életek.

Lecsapom én boszorkány lepkét,

zúznám szárnyát ideg sejtjét,

- de ne félj kicsim, játék tested,

móka lesz nékem ocsmány véged,

ahogy arcomra kenem nedved. -

S nézze isten, hogy szemre hányom,

ahogy elfed lassan balzsamom,

halálod lesz halálom jussa,

tündér vérből szül e sors tusa,

s botrányok megvetett kórusa.

Avar bojtja bőn ad jutalmat,

sírhantot hord, s e honra mutat,

Világ lettem e apró lénytől,

Virág bimbó, egy kezdő élő,

ki nem búvik, csak bújik elő.